Véleményem a mai szlovákiai egyetemi életről. (A cikk megjelent a Presstige nevű újságban: www.presstige.sk )

 Kezdeném azzal, hogy öreg motorosként (volt 1 Babettám) elég régóta mozgok az egyetemi élet sodrában. Hol vele, hol szemben, de büszkén, eddig…

Anno, fiatal gólya koromban azonnal elkezdtem része lenni a kötelező diákrituáléknak. A legrosszabbtól kezdve (olcsó kocsmatúra), a legnagyobb kulturális eseményekig (magyarbuli). A legelső alkalom számomra vadidegen környezet pár ismerős arccal és idegesítően öreg zenével jellemezhető. Azonban később véletlenül, nem az évfolyamársaimmal mentem el bulizni, hanem egy idősebb, tapasztalt magyarbulis bandával. Azóta tudom, hogy mit jelent a nosztalgiabuli és mit is takar(t) a fergeteges magyarbulis hangulat. Kipróbáltam a magyarbulikat több klasszikus helyen is (pl. Trnávka, Gímes) és szinte mindegy volt, hogy hol vagyok, a hangulat mindig nagyon jó volt. Elsős és ötödikes, együtt bámultuk a petróleumlámpa lángját (ami nélkül nem volt buli a buli), közösen ráztuk a sáros cipőnket és tomboltunk a kör közepén. Megtanultuk az összes szám szövegét, vagy legalábbis a refrénjét tátogni. Azért jártunk bulizni, hogy jól szórakozzunk a barátainkkal, ismerőseinkkel és „ismeretleneinkkel”…

Sajnos mára, mindössze pár év elteltével, megváltozott a világ. A magyarbulik valahogy „messze lettek” (a lusta diák már nem akart buszozni annyit és a hajnali járatra várni), a régi nosztalgiaszámok elavultak, az ismeretségek megszűntek.
A kezdetekkor még azért jártam magyarbuliba, hogy bulizzak egy fergetegeset, pár éve már inkább azért, hogy a rég látott haverokkal találkozzak, de sajna tavaly az utolsó is elment (a suliból). És idén? Megszokásból? Nem hiszem. Talán azért, hogy legyen még valaki, aki a tudja, hogy milyen is az a sáros cipő, mitől fázik micimackó és „whatislove”! Pár éve még együtt sírtam a csajokkal, hogy „nowomennocry”, ma már tapasztalatból tudom azt, hogy milyen igaza is volt Bob Marleynak.

Nem érdemes csajozni sem lassan… Minek? Fiatal csitrik, akiket már az ilyen öreg medvék, mint én, legfeljebb csak, mint archeológiai objektum érdeklik. Nem ismerik a régi értékeket, vágyakat. Sokuk számára arról szól a buli, hogy „(be)basszunk”. Nem mintha régen nem lett volna ugyanilyen szándékunk, csak hát akkor nem teljesen erről szólt az izé. Volt benne egy kis érzelem, egy kis fülledt erotika, egy kis alkohol. Néha megjegyeztük a neveket is, de utána (ha) felismertük egymást, köszöntünk. S ma? Bárhol, bárkivel, bármennyiért. Persze kivételek is vannak. Megváltozott a szerelem értéke, az egyik pillanatban még van, a másikban meg csak úgy eldobják az új és jobb (?) kedvéért, hogy végül belássák, a régi, jólbejáratott talán mégiscsak jobb nekik. Meg hát (ezzel, tudtommal nem kezdünk mondatot, de Hazakísérhetlek?) ott van a más a körzetszámunk, szóval nem megcsalás effektus, amúgy is részegek voltunk. Bár, talán nem volt ennyire feltűnő az egész?

Hiányzik a fiatalságból a virtus. Hol van az, amikor ha nem tetszett valaki, kimentünk ketten megbeszélni? Mögöttünk persze a fél magyarbulis társaság jött segíteni, ugyanis a valaki ismert valakit, aki engem ismert, és jött. Mert hát a havert meg kell védeni! Utána mindkét fél kicsit duzzogva, egymást szidva a gyávaságáért a pulthoz ment - és ha nem szolgálták ki azonnal, akkor kiszolgálta önmagát (tetemes borravalót adva) - és együtt ivott tovább. Ma inkább mindenki fülét farkát behúzza, nem lát, nem hall, mert nincs meg bennük az összetartás. Hol van az, amikor még elsős voltam, és aki magyar volt, az ismerte a másikat. Ha másképp nem, akkor azért, mert „Teismagyarvagy?Énis!” – ennyiből állt megismerkedni a másikkal. Ma az „inkább elfordulok, nehogy már magyarnak nézzenek” hozzáállást látom. Még jó, hogy nem rúgunk a másikba… bár ki tudja, lassan annak is itt lehet az ideje.

Akkortájt a diákság vezetősége is kicsit másképp viszonyult a dolgokhoz. Értünk voltak és nem mi őértük. Mindenkinek volt beleszólása a dolgokba és mindent a legjobb tudásuk szerint csináltak. Megpróbáltak állandóan javítani a dolgokon, hogy jobb legyen. Először közelebb hozták a bulikat, majd a bált is Nyitrára. Köszönet? Szinte semmi, talán az első alkalommal, hogy „húúúdejóóóvótmernemkellettbuszozni”. Ennek ellenére csinálták tovább, rendületlenül. Mindennek megvolt a maga fílingje. A buliknak a nosztalgiás, a báloknak a diákbálos, az egyéb akcióknak az egyéb akciós. Elvegyültek a tömegben, és átlagdiákként szemlélték a művüket, mégpedig egy magasabbrendű kívülállóként. Arról lehetett őket megismerni, hogy élvezték a művüket, és nem karótnyelt sznobokként viselkedtek, és - főleg - bármit el lehetett velük intézni egy kis ellenszolgáltatásért (Mitiszol?).

Emlékszem, amikor egyszer otthon megkérdezték a szüleim, hogy mire is bulizunk itt mi valójában. Láttam a szemükben a mosolyt, amikor felismerték az ő fiatalságuk slágereit, láttam a büszkeséget is, hogy van pár dolog, ami alig változott. Érdekelne, hogy mi volna a mai fiatalságnak erre a válasza. „Há’ tudod muter/fater… tücctücc, meg falusi paraszt diszkó, de „te ehhő’ má’ öregvagyú” Hát, néhányuknak lassan már az apja lehetnék, ha a postás meg nem előz.

Vajon hova tűntek a régi nagy nevek, akikre évek múltán is emlékezett az őket követő ifjúság? Hol van az az öröm, amikor évek múltán is eljöttek egyet bulizni, tudván, hogy másnap korán meló, és találkozhattak a régi ismerőseikkel? Mi, az akkori fiatalok csodálattal néztük őket, hallgattuk a sztorijaikat és fizettük a söreiket. Ők voltak a mi tanáraink, mestereink. Igaz, mára a legtöbbje elvesztette az eszét – elvette valaki eszét (férj, feleség), de ha -néhanapján véletlenül összefutunk valahol a nagyvilágban, örülünk, hogy látjuk egymást. Megfutjuk az ekkor kötelező köröket, de valódi érdeklődést mutatunk a másik iránt, és boldogan elevenítünk fel egy-két közös emléket. Sajnos ma már nincsenek ilyen nagy nevek, viszont rengeteg a kis szürkeegér, aki még magára sem emlékszik másnap. Akkortájt tudtuk, hogy a magyarbuliba tízig kell járni, hogy legyen az embernek helye az asztalnál, mert utána már a bárpult is foglalt. Mára jó, ha éjfélre van pár ember, de már az is illuminált állapotban van, vagy frigid és nem bulizik. Hol vannak azok a barátok, akiket azért korán kellett elkapni, mert éjfélre már a padon, esetleg alatta hortyogtak? A helyüket átvette a bunkó részeg parasztja, akinek nagy a pofája és ronda a nője (esetenként a pasija). Egyre több mattrészeg csajt látok, akik az én fiatalságom alatt azért tartották a szalonspiccet, és nem igyekeztek minél hamarabb eljutni a „földönfekvekapaszkodok,hogyleneessek” állapotba.

Sokkal kevesebb közös, maradandó emlék születik. Nincs miért, nincs hol? Csúnyán mondva, nincs jobb dolog, ami megszilárdítana egy barátságot, mint a közös hányás… Ma már ilyen sincs, maximum ha lehánynak, és még bocsánatot sem kérnek.

Sajnos egyre inkább egyet kell értenem az egyik régi barátommal. Ő mondta nekem nemrég az egyik bálon, hogy már tényleg nincs értelme feljönni. Nincs kiért, nincs miért. Ha látni akarom a régieket, egyszerűbb, ha elmegyek hozzájuk, és jobb lesz a hangulat is.

Szerencsére még akad pár utolsó mohikán, akinek nem tetszik ez az állapot, és megpróbál tenni ellene valamit. Eltökélt szándékuk, hogy színt hozzanak az elpuhult, kommersz tömegdiákok életébe. Mindig kitalálnak valamit, ami egyszerre pukkaszt és nevettet. Ehhez viszont segítség is kell néhány hasonszőrű, elvetemÜlt diáktól, akik jobbat akarnak, mint a tömeg. Aki szeretne lázadni, egy hatalmas „Ü” kiáltással a bárpultnál befizetett tagsági árán beléphet, és csinálhatja a kultúrált lázadást a közöny ellen. Talán sikerül felrázni a népséget és visszahozni a minőséget a diákéletbe. Ha nem? Nos, akkor én sem jövök vissza többet bulizni.